Lyme boreliosis -szakembereknek

A Lyme borreliosis Európában az esetek túlnyomó többségében kezelés nélkül is elég jó gyógyhajlamot mutató betegség, amely azonban nem prognosztizálható módon néha progresszív lefolyást mutat.

Bár egyes megjelenési formáit már a századelôn leírták, és amerikai vizsgálatok után a teljes klinikai spektrumot meghatározták, a kórkép az után vált ismertté és jelentôssé, hogy W. Burgdorfer 1982-ben izolálta a késôbb róla elnevezett borreliát, ezzel megteremtve az antitest-meghatározáson alapuló laboratóriumi diagnosztika lehetôségét. Ez a lehetôség egyszerre jelentette a Lyme betegek mind nagyobb számban történô felismerését és téves diagnózisokat, újabb és újabb kórképek borrelia eredetének "felfedezését".

A beteg sorsa jórészt a kezelôorvoson múlik. A klinikai kép, a kórlefolyás változatos. Halálozás nincsen, de a fertôzés idültté válhat, évtizedekig is eltarthat, súlyossága ebbôl adódik. A fertôzés kórismézése és kezelése terén számos bizonytalansággal találkozhatunk még 25 évvel a betegség felfedezése után is.

Az északi féltekén a leggyakoribb vektor által közvetített fertôzô betegség. Ixodes kullancsok terjesztik. Lyme-kór - noha a kórokozó egyéb vérszívókból is kimutatható - csak megelôzô kullancscsípés következtében jön létre, a csípés ténye azonban rejtve maradhat. Közép-Európa a legfertôzöttebb területek közé tartozik. A Lyme-betegség Magyarországon mindenütt elôfordul, sokkal gyakoribb, mint az azonos kullancs által terjesztett, de csak gócokban elôforduló kullancsencephalitis. Több helyen befogott kullancsok vizsgálata alapján az ixodesek borreliafertôzöttségét hazánkban 12-50% közöttinek találtuk. A kórokozó rezervoárjai fôleg a rágcsálók (egér, pocok), maguk a kullancsok és egyes madarak (feketerigó, fácán, sirályfélék) is. Háziállataink között a lóban és a kutyában, valamint a szarvasmarhában arthritist okoz, a vadon élô állatokban klinikai tüneteket nem írtak le.

A Lyme borreliosis Magyarországon 1998 óta bejelentendô betegség. Évente 1000 körüli esetet regisztrálnak. Valódi gyakoriságát a környezô országok adatait is figyelembe véve ennek tízszeresére becsülhetjük. Több európai országban is voltak idôszakok, amikor a betegséget bejelentési kötelezettség illette, de a klinikai és a laboratóriumi diagnosztika bizonytalanságai miatt jelenleg rajtunk kívül már csak Szlovéniában regisztrálják a fertôzést, ott is csak a korai megjelenési formáját, az erythema migranst. Egyes területeken és populációban (pl. erdészeti dolgozók) az átfertôzôdés elérheti a 40%-ot. A friss esetek május-júliusban jelentkeznek, ôsszel egy kisebb második csúcs mutatkozik. Az idült, késôi formák kezdete az év bármelyik szakára eshet. Minden életkorban elôfordul. Nôk és gyermekek gyakrabban jelentkeznek a korai bôrtünet, férfiak a késôbbi szervi elváltozások miatt.

A Burgdorfer által az USA-ban felfedezett spirochaetát Borrelia burgdorferinek nevezték el. Késôbb Európában és Ázsiában újabb alfajait izolálták. Az eredeti amerikai spirochaeta a B. burgdorferi sensu stricto, míg a teljes Lyme-kórt okozó baktériumcsoport a B. burgdorferi sensu lato elnevezést kapta. A B. afzelii elsôsorban a bôrgyógyászati formák, a B. garinii a neurológiai képek okozója. Mindhárom borreliafaj okozhat erythema migranst. Európában mindhárom faj jelen van, Amerikában csak a B. burgdorferi sensu stricto, Ázsiában csak a B. afzelii és a B. garinii található. Erythema migransos betegeinkbôl többnyire B. afzeliit, ritkán B. gariniit tenyésztettünk ki, a B. burgdorferi s. s. gyakorisága 1% körüli volt.

A borreliák a kullancs gyomrában szaporodnak, a legalább 24 órája tartó vérszívás során, vagy hamarabb, a kullancs eltávolításakor kerülnek az emberi szervezetbe. A borreliák haematogen úton és per continuitatem is terjednek a szervezetben. Vannak csaknem apathogen izolátumok, melyek okoznak ugyan erythema migranst, de szisztémás fertôzést nem. Ezek többnyire immunogének, ismételt fertôzések után tartós védettséget is okozhatnak. A dugóhúzó alakú, fürgén mozgó spirochaeták a szövetek között gyorsan haladnak, passzálják az intercelluláris réseket. A gerincfolyadékban a fertôzést követôen 24 órán belül már kimutathatók. A gyorsan tovahaladó kisszámú mikroba is kifejezett gyulladásos reakciót képes kiváltani. A kórokozó bejut az endothelsejtekbe, fibroblastokba és a macrophagokba. Képes megfúrni a lymphocytákat és azok sejthártyájába burkolózva elbújik a gazdaszervezet immunitása elôl.

A borreliáknak nincs endo- vagy exotoxinjuk, nem termelnek proteolyticus enzimeket, kollagenázt, hyaluronidázt, elastázt vagy más trypsinszerű, a mikrobiológiában ismert hystolyticus anyagot. A B. burgdorferi képes a legfontosabb humán fibrinolyticus anyagot, helyesebben annak precursorát, a plasminogent a felületén megkötni. Ugyanezen a ponton az ugyancsak humán eredetű plasminaktivátort is megköti, és az így keletkezett plasmin szokatlanul hosszú ideig aktív formában marad. A borrelia felületén aktiválódott plasminra nem hatnak a plasmininhibitorok. A szöveti vándorlást ez a tulajdonság nagyban segíti, hasonló mechanizmus eddig a mikrobiológiában ismeretlen volt.

A Lyme borreliosis több szervrendszert is érintô, rendszerint idült fertôzés.

A Lyme-kór ritkán jár lázzal. Az EM a legjellegzetesebb korai tünet, többnyire a kullancscsípés helyén keletkezik; a széli részén lassan növekvô, ovális alakú bôrpír. Átmérôje hetek-hónapok múlva elérheti akár az 1 m-t is. A bôrpír legalább egy hétig, esetenként hónapokig megmarad, elôbb-utóbb magától is eltűnik. (Attól még a kórokozó a szervezetben tovább szaporodhat.) A regionális nyirokcsomók kisfokú duzzanata ritkán észlelhetô. A kullancscsípést az EM-os betegeknek mintegy 80%-a veszi csak észre.

Az EM gyakran céltáblaszerű: közepén lilás, a szélén piros, a kettô között pedig halvány vagy épp egészségesnek látszó bôrterület mutatkozik. A hajlatokban (leggyakrabban a térdhajlatban) kezdôdô EM kezdetben kissé duzzadt, csíkszerű lehet. Az EM kezdetben homogén, és többnyire csak napok, hetek múlva (akkor sem mindig) ölt céltáblaszerű rajzolatot . A széli piros gyűrű sok esetben egy palaszürke vagy livid centrumot ölel. Gyakran egész területében bevérzett, vagy vérzésekkel tarkított. Gyermekeknél a csípés gyakori a fejen, a fül mögött. A fül mögötti centrummal induló EM általában igen halvány bôrpírral jár, rendszerint csak egy nagyjából függôleges, ujjnyi széles csíkot látunk a fül elôtt, ami napok-hetek alatt vándorol elôre az orr vonaláig, amikor is eltűnik. Fájdalmat szinte soha sem okoz, viszketni is csak minimális mértékben szokott. A multiplex EM ritka. Ilyenkor a csípéstôl távoli területeken is, tipikusan 3-5 foltot látunk, ritkán 10-nél több elváltozás is elôfordulhat. A multiplex EM morfológiája változatos, a foltok többnyire homogének, és gyakran a bôrjelenségek átmérôje csak 2-4 cm, de elôfordul a primer EM-mel egyezô céltáblaszerű, 20-30 cm-es forma is. A multiplex EM diagnózisát segíti, hogy ilyenkor szinte mindig magas szintű szeropozitivitást találunk.

Az EM csak az esetek felében-kétharmadában alakul ki. A betegség kezdôdhet a késôbbi formák valamelyikével, de követheti a kezeletlenül hagyott EM-t is.

Ritkább, többnyire gyermekek fülcimpáján vagy a fülkagylón látható fájdalmatlan, tömött, lilás-vörös cseresznyényi csomó vagy plakk, kezelés nélkül hónapok alatt tűnik el. Felnôttekben az emlôbimbót involválva is megjelenhet.

Többnyire idôsebb nôk betegsége: akár évtizedes lappangási idô után, elsôsorban a végtagok feszítô oldalán lividdé, tésztás tapintatúvá válik a bôr, majd foltokban, elsôsorban a kidudorodó csontok felett atrophizálódik, áttűnnek alatta az erek (2. felvétel). Rendszerint igen fájdalmas, mert az alatta lévô idegvégzôdések és csontok, ízületek is megbetegszenek. Ez az egyetlen olyan kórforma, amely kezelés nélkül folyamatosan progrediál, spontán remissio nem fordul elô. Mindig magas borrelia-antitestszint kíséri a szövettanilag is jellegzetes folyamatot.

Amennyiben a fertôzést nem ismerik fel a korai szakaszban, akkor hetek múlva szívizomgyulladás keletkezhet. Szerencsére ritka betegség. Acut kezdet, fluctuáló I-II-III-fokú AV-block, következményes bradycardia jellemzi. Adams-Stokes-syndroma elôfordulhat. A betegek fele ideiglenes pace-maker-kezelésre szorul. A ritmuszavar hetek alatt antibiotikus kezelés nélkül is megszűnik.

Meningitis, egy- vagy fokozatosan kétoldalivá váló arcidegbénulás, esetleg a szemmozgató idegek bénulása és fájdalmas radiculoneuritis a fertôzés utáni hetekben alakulhat ki. Gyermekkorban különösen gyakori a meningitisszel kísért arcidegbénulás, melyhez azonban nem társul polyneuropathia. A meningitis jellemzôen nem jár tarkókötöttséggel, alig van objektív neurológiai eltérés. A n. facialison és a szemmozgató idegeken kívül más agyidegek nem érintettek. A liquorban emelkedett fehérje, 50-800 lymphocyta/ľl, néha alacsony cukorszint található. A chronicus neuroborreliosis rendkívül ritka, encephalomyelitisszel, radiculomyelitisszel és chronicus meningitisszel jár. A diagnózis felállításának elengedhetetlen feltétele a lymphocytás pleocytosis és a specifikus intrathecalis IgG-termelés igazolása. Chronicus polyneuropathia meningitis nélkül is elôfordul, mindig aszimmetrikus, és axonalis degeneratio jellemzi.

A fertôzést követôen néha hetekkel, többnyire hónapokkal-évekkel ízületi gyulladások keletkezhetnek. Legjellemzôbb a térdízület jelentôs folyadékgyülemmel járó, de viszonylag fájdalmatlan duzzanata. Típusosan hetekig tartó oligoarthritist követôen spontán remissio, majd újabb hetek múlva relapsus észlelhetô. Chronicus synovitis ritka, egy vagy néhány ízület érintettségével jár. Jelentôsen emelkedett anti-borrelia IgG-szinttel jár. Kisízületi arthritis is elôfordul, de lényegesen ritkább, többnyire acrodermatitishez társul.

Számos szubjektív panasz nehezítheti meg a beteg életét. Fáradékonyság, a szellemi és fizikai teljesítôképesség csökkenése, feledékenység, hullámzó ízületi és izomfájdalmak (fibromyalgia syndroma), paraesthesia, hôhullámok, verítékezés, fejfájás és alvászavar kísérheti a fertôzést, sôt sok esetben az objektív tünetek elmúltával ezek a panaszok évekig megmaradhatnak. Az objektív tünetek hiányában ezek a betegek többnyire valamilyen antidepresszáns-kezelésben részesülnek. Okát nem ismerjük, szerencsére az esetek többségében évek alatt spontán remissio észlelhetô.

A rutin laboratóriumi leletekben általában nincs eltérés. Kifejezetten gyorsult süllyedés, leucocytosis az európai Lyme borreliosisra nem jellemzô. A diagnózist a jellemzô klinikai tünetek (pl. EM) és a kórokozó vagy a kórokozóra adott immunválasz kimutatása igazolja.

A B. burgdorferi testfolyadékokból történô direkt kimutatása elvileg lehetséges, de hasonlóan a leptospira kimutatásához, az álpozitivitás és álnegativitás kockázata olyan nagy, hogy nem érdemes a vizsgálatot elvégezni. A vérben és szövetnedvekben szinte mindig megtalálható ún. filamentumok megtévesztôen hasonlítanak a spirochaetákra. A szeroreakció kialakulása elôtt (igen ritkán késôbb is) a liquorból elektronmikroszkóppal a kórokozók esetleg kimutathatók.

Az ízületi folyadékból történô kimutatás kivételével a klinikai mintákban a PCR eddig nem bizonyult megbízható eljárásnak. Liquorból még azokban az esetekben is rendre negatív eredményt kaptunk, amikor a kórokozót ugyanabból a mintából ki tudtuk tenyészteni. A szokványos tenyésztési eljárásokkal negatív arthritisekben, különösen a synovia biopsziájával nyert mintából megkísérelhetô a kórokozó PCR-rel történô kimutatása. A vér és a vizelet vizsgálatát az eddigi adatok szerint nem érdemes elvégezni.

Erythema migrans széli részébôl vagy acrodermatitis chronica atrophicansból vett, legalább 4 mm-es biopsziás minta alkalmas a tenyésztésre. Gyakorlott klinikus és bakteriológus együttműködése esetén a bôrbiopsziás mintából az izolálás 80%-ban lehet sikeres. A liquor cerebrospinalisból a fertôzés kezdeti szakában az esetek 1-10%-ában kitenyészthetô, de egyéb szövetekbôl, vérbôl és váladékokból csak kivételesen ritkán. A tenyésztés drága és hosszadalmas (volt olyan acrodermatitises betegünk, akinek biopsziás mintájából csak fél év elteltével tenyészett ki a kórokozó). Paradox módon a tenyésztés többnyire csak akkor sikerül, amikor a klinikai diagnózis megállapítása a legkevésbé szokott gondot okozni. A késôbbiek során (idült neurológiai és mozgásszervi megbetegedések) a tenyésztés szinte mindig eredménytelen. Ilyenkor a kórokozó a vérbôl eltűnik, és állatkísérletekben is csak a parenchymás szervekbôl izolálható.

A betegség igazolására világszerte az immunszerológia a leginkább használt eljárás. A szerológiai eljárások mind a mai napig nincsenek standardizálva, és ezért kiterjedt használatuk igen sok tisztázatlan kérdést hozott a felszínre. Számos rosszul beállított, vagy éppen használhatatlan kit volt és van forgalomban. A különbözô tesztek közötti eltérô eredményt többféle ok idézheti elô. Leggyakrabban a határérték (cut-off) beállítása hibás. Amíg a vírusok csak néhány antigént tartalmaznak (melyekkel szemben keresztreakciók kivételesen ritkán fordulnak elô), addig a baktériumok 100-nál is többet. E fehérjék többsége megtalálható más baktériumokban, tehát a velük szemben kimutatható antitestválasz egyáltalán nem specifikus. Nincs olyan vérsavó, ami ne reagálna a borreliaantigének valamelyikével! A legutóbbi idôkig nem volt egységes álláspont, hogy minek alapján határozzuk meg a határértékeket. Ma már sokak által elfogadott, hogy egy specifikus Lyme teszt határértékét az egészséges véradókban talált borreliákhoz kötôdô antitestszint 99-es percentilisénél kell meghúzni. Tehát az egészséges véradók 99%-a ez alatti reakciót kell hogy adjon. Tudomásunk szerint nincs ma kereskedelmi forgalomban olyan teszt, amelynél ezt a kritériumot (tehát a 99%-os specificitást) dokumentáltan teljesítették volna. Leghasznosabbnak az antigének szétválasztása (Western blot vagy immunoblot eljárás) látszik. Itt az antigén lehet polyclonalis, de csak a specifikusnak tartható antitest-reakciókat vesszük figyelembe.

Általában IgM és IgG típusú antitesteket vizsgálunk. Az antitestválasz lassan (3-6 hét alatt) fejlôdik ki, és a gyógyulás után is tartósan perzisztálhat. IgM-reakció néha kimutatható az idült folyamatokban is, ugyanakkor teljesen hiányozhat a korai formákban. Az IgM-vizsgálatok bizonytalansága sokkal kifejezettebb, mint az IgG-vizsgálatoké, az aspecifikus reakciók kockázata is sokkal nagyobb. Emiatt csak 3 hónapnál frissebb klinikai tünetek esetén van értelme a vizsgálat elvégzésének. Egy évek óta fennálló ízületi gyulladás hátterében kimutatott IgM-pozitivitás IgG-emelkedés nélkül biztosan laboratóriumi hiba következménye. Mivel ellenanyagok a fertôzés után még évekkel is kimutathatók, önmagukban még nem bizonyítanak jelenleg is fennálló borreliafertôzést. A szeropozitivitás csak annyit jelent, hogy a páciens találkozott a kórokozóval.

A leletek interpretálása sokféleképpen történhet. Gyakori, hogy azt a legnagyobb savóhígítást adják meg, amelyben a reakció még végbemegy. Szinte mindig felezô hígítást használnak. Ilyen módon a "titer" lehet 1:200, 1:400, 1:800, vagy éppen 1:32, 1:64, 1:128, 1:256. Agglutinációs vizsgálatnál meg szokták adni, hogy az adott hígításban milyen erôs a reakció, és ezt keresztekkel jelölik. A hígítási érték mellett látható keresztek nehezen értékelhetôk. Csak 4-szeres titeremelkedés vagy -csökkenés tekinthetô valódi változásnak.

Az ELISA vizsgálatokban egyetlen savóhígítást választanak, és a végbemenô immunreakció eredményeképp keletkezô szín intenzitását (extinctióját) mérik meg. Ez az érték 0,01-tôl 3-ig terjedhet, ami önmagában nem jelent semmit. Az érték döntôen függ az egyes komponensek - az antigén, a vizsgálandó savó, az enzimmel jelölt anti-humán antitest, valamint a színreakciót adó szubsztrát - minôségétôl, arányától és koncentrációjától, az inkubációs idôktôl és hômérséklettôl, a rendszerben szereplô enzimtôl. Csak másodlagosan függ a vizsgálati mintában szereplô antitesttôl (tehát a "pozitivitás" valódi mértékétôl). A rendszer egyes tényezôinek változtatásával könnyen elérhetô, hogy minden savóminta "pozitív" reakciót adjon, és fordítva, lehet a rendszer teljesen érzéketlen is. A teszttôl függôen az eredmény lehet szűkszavú: "pozitív" vagy "negatív", tartalmazhat számokat, pl. megadhatja, hogy a határértékű vagy negatív savóhoz képest hányszoros az extinctio. Ezek az értékek azonban csak az azonos tesztek esetén adnak mérsékelten releváns információt, más laboratóriumokban azonos vizsgálati minta esetében is egészen más számok keletkezhetnek. (Egyes tesztek "nemzetközi egység"-ben adják meg az eredményt. Az elôbbiek tükrében ez blöffnek minôsíthetô.)

A Western blot vizsgálatokat eléggé körülményesen lehet számszerűsíteni. Általában pozitív, negatív és kétes eredményt adnak ki. "Titer"-meghatározásnak WB esetében nincsen értelme.

Az erythema migrans stádiumában az elsô hetekben rendszerint nem mutatható ki immunválasz. Kezeletlen esetekben a 6-8. hétre azonban már mindenki szeropozitívvá válik. Hasonló a helyzet a borrelia lymphocytomával. Neuroborreliosis elsô két hetében még ugyancsak elôfordulhat, hogy nem tudunk borrelia-antitestet kimutatni.

Mivel az antitestszint lassan mozog, kezelt esetben a savópár vizsgálata leghamarabb csak 3 hónap múlva lehet indokolt. A változás túl csekély ahhoz, hogy IFA vagy ELISA vizsgálattal a különbséget mérni lehessen. Elsôsorban a Western blot - az is csak a savóminták párhuzamos vizsgálatával - alkalmas a különbség kimutatására. Nemrég fejeztünk be egy savópár-vizsgálatokat elemzô tanulmányt. Eszerint a javulás kimutatásához a kezelés után általában 2 évre (!) van szükség. Nem kezelt esetekben a rosszabbodás a 8. héten már törvényszerűen látható. A javulás vagy a roszabbodás igazolásában csak néhány antigénnel szemben kimutatott változás értékelhetô, a legtöbb antitestválasz e tekintetben irreleváns. Az ELISA vizsgálatok (ahol valamennyi antigénnel szembeni rekaciót egyben lehet csak mérni), a szeroprogresszió vagy regresszió megítélésében csak ritkán adhatnak segítséget, a tévedés valószínűsége nagy.

Különbözô laboratóriumokban és fôleg különbözô tesztek esetén a pozitivitás határértéke meglepôen eltérô módon van beállítva, így az egyes laboratóriumok eredményeit nem lehet összevetni.

Szinte nincs olyan tünet, amit ne hoztak volna összefüggésbe borreliafertôzéssel. Hypacusis, Alzheimer-kór, epilepsia, opticus neuritis, trigeminus neuralgia, hepatitis, B-sejtes lymphoma, pseudotumor cerebri, különbözô psychosisok több közleményben szerepelnek. Egyes bôrbetegségek, mint pl. a morphea, a lichen sclerosus et atrophicus, az anetoderma, a hemiatrophia faciei vagy a Shulman-syndroma is sokak szerint borreliafertôzés következménye lehet. Saját vizsgálataink szerint ezek nem tekinthetôk a Lyme betegség részének. Egyedül az enyhébb-súlyosabb memóriazavar, mérsékelt és igen lassú ütemű mentális leépülés fordult elô saját, mintegy 10000 beteget képviselô anyagunkban. Uveitis lovakban gyakori, de emberben kivételesen ritkán fordul elô. Az amerikai irodalomban gyakorta említett conjunctivitist is csak akkor láttunk, ha az EM a szem körül alakult ki.

Az EM típusos tünetét mutató betegeket minden további vizsgálat (beleértve a szerológiai vizsgálatokat is) bevárása nélkül kezelni kell. A kezelésre használható antibiotikumokat a táblázatban foglaltuk össze.

Neurológiai kórformákban penicillin két héten át, napi 3-4 részletben 20-30 ME iv. dózisban adható. A beteg a napi egyszeri adagolás lehetôsége miatt jobban jár azonban, ha ceftriaxonkezelésben részesül. Ennek adagja átlagos testsúly esetén naponta 2 g, gyermekeknek 50 mg/ttkg 15 napon át. Krónikus infekciók esetén hosszabb ideig (3-4 hétig) tartó kezelés egyesek szerint hatékonyabb. A hosszabb adagolás növeli a mellékhatások kockázatát, amit csak a témában jártas infektológus vállalhat. Gyakran látunk allergiás reakciót, ami a kezelés 10. napja után jelentkezik. Neuroborreliosisban doxycyclin csak extrém nagy adagban (2x200 mg/die) biztonságos, a mellékhatások miatt a betegeknek csak egy része tudja ezt a kúrát teljesíteni. Ezért neuroborreliosisban csak penicillin- és cefalosporinallergia esetén indokolt adni. Orális penicillinek adása neurológiai formákban értelmetlen. Reumatológiai folyamatok esetén 2x100 mg doxycyclin vagy 1x2 g ceftriaxon választható. Terhesek kezelésére ceftriaxon javasolt.

Kombinált antibiotikus kezelés elônyét alátámasztó vizsgálatról szóló klinikai tanulmány még nem jelent meg. A fluorokinolonok a Lyme betegségben gyakorlatilag hatástalanok. Fluorokinolon és doxycyclin, illetve fluorokinolon és ceftriaxon együttadása kifejezetten javítja a borreliák túlélési esélyeit. A kombinált kezelések feleslegesen sok mellékhatással, indokolatlanul nagy anyagi ráfordítással és gyengébb gyógyulási eredményekkel járnak.

Diabeteses vagy immunsupprimált betegek és alkoholisták, valamint gravidák kezelése specialista feladata. Borreliafertôzés miatt interruptiót javasolni súlyos szakmai hiba! Az adekvát kezelés hatására az objektív klinikai tünetek (EM, facialis paresis, gonarthritis) rendkívül gyorsan megszűnnek, a szubjektív panaszok (paraesthesia, arthralgia) még hónapokig megmaradhatnak. A post-Lyme syndroma antibiotikum-kezelésre nem reagál.

Észak-Amerikában már 1998-ban törzskönyveztek egy oltóanyagot, amit azóta kivontak a forgalomból. Európában is nagy erôkkel dolgoztak a védôoltás kidolgozásán, de a közeli jövôben hatékony vakcina piaci megjelenése valószínűtlen.

A megelôzés lényege a kullancscsípés elkerülése, illetve korai felismerése. Erdei, kerti tevékenység során a zokni alá betűrt nadrág kb. 50%-os védelmet jelent. Repellensek használata csak alkalomszerűen indokolt. A teljes testfelület kezelése súlyos mellékhatásokat okozhat. Csak az N,N-diethylmetatoluamid (DEET) tartalmú szerek váltak be. B-vitamin, vagy egyéb szájon át alkalmazható készítmények (pl. fokhagyma-kivonat) hatékonyságának tudományos bizonyítéka még várat magára. A ház körüli telken az ôszi avar összegyűjtése ugyanolyan hatékony, mint rovarirtók alkalmazása.

Dr. Lakos  András