Zavar a pánikzavar körül

A pánikbetegség diagnózisát úgy osztogatják manapság, mint az aluljáróban a reklámcédulákat, vagy némi aktualitást csempészve írásomba, mint az utcai reklámmikulások az olcsó szaloncukrot. A világért nem akarom bagatellizálni a dolgot, egészen biztos segítségre szorul az, akit fejbe vágnak ezzel a diagnózissal.

A pánik nagyító alatt

A pánikbetegség nevű egységcsomagban szokott lenni némi nyugtató vagy antidepresszáns, vagy netán mindkettő, és a csomag része az a csöppet sem vigasztaló üzenet, hogy krónikus betegségről van szó, ebből bizony ne tessék reménykedni felgyógyulni. A pánik maga a rejtély, a misztikum, ami csak úgy jön a ködös semmiből, derékba tör boldog életeket, fényes karriereket, mégis arctalan, nem tudni, hol tanyázik, s akkor csap le ránk, mikor nem is sejtjük. Hümmögő szakértők arcáról olvassuk le a tanácstalanságot, s döbbenünk rá, hogy a tudomány e súlyos korral szemben tehetetlen. Súlyos betegségnek kell lennie, ha már az ötödik gyógyszer sem segít rajta.

A pánik első leírása óta totális félreértés uralkodik a dolog lényegét illetően. Donald Klein, a pánik apukája az igazi pánikroham leírásában hangsúlyozta a "váratlanság" szót, s ezen azt értette, hogy az igazi pánikroham "derült égből villámcsapásként" érkezik, nincs neki előjele sem a körülményekben, sem a gondolatokban. Vagyis nem azonos ez a roham azzal, amikor valaki megijed, pl. heves szívdobogásától, megszédülésétől, hirtelen hőhullámától, és az e tünetekre adott szorongása nő meg hirtelen. Parányi különbségnek tűnik, de a "spontán" pánikrohamot általában légszomj, pillanatnyi légzésleállás, majd ezt követő gyors légzés jellemzi, míg a "szorongásos" pánikot inkább az ártatlan testi tünetek félreértelmezése és "katasztrofizálása" okozza. A spontán pánikot inkább biológiai védekező reakciónak, a szorongásos pánikot inkább pszichés megbetegedésnek tekinthetjük.

Szorongásos pánik jellemzi a közlekedési félelmektől szenvedőket (agorafóbia), a társas helyzetektől szorongókat (szociális fóbia), az egyéb fóbiákat (pl. állatfóbia). A szorongásos pánik legjobb modellje az ún. önrontó kör: vagyis a beteg észleli valamely, amúgy ártatlan testi tünetét, amely viszont tapasztalatai vagy képzelete szerint a pánikrohamokhoz társul, ezért megijed tőlük. Az ijedtség szorongást okoz, ami fokozza a testi tüneteket, ettől még jobban megijed, még tovább fokozódnak a tünetek, és ez így megy egészen addig, míg ki nem alakul egy intenzív szorongásos állapot, amit nevezhetünk szorongásos pánikrohamnak.
Persze mit lovagolok most itt parányi különbségeken? A "váratlanság" szócska azonban ma is szerepel a pánikroham definíciójában, de senki nem foglalkozik vele. Vagy ha mégis, mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja.

A pánik altípusai és kezelése

A "váratlanság" valójában a kezelés szempontjából is lényeges különbséget takar. A pánik felismeréséhez eredetileg az vezetett el az 1950-es években, hogy az első antidepresszáns, az imipramin erre a spontán rohamtípusra jól hatott. A szorongásos típusra nem. Na most, ha pongyolán összekeverjük e kettőt, mert esetleg nem is tudjuk, hogy van mit összekeverni, akkor nyakra-főre írogatjuk majd az antidepresszánsokat olyan panaszokra, amelyekre nem is hat. Ez a mai gyakorlat.
Egy nagy vizsgálatban több ezer pánikbeteg gyógyszeres kezelését értékelték utólag, és az derült ki, hogy a légzési panaszokról beszámoló "spontán" pánikcsoportban sokkal jobban hatottak az antidepresszánsok, míg a "szorongó" pánikcsoportban a szorongáscsökkentők.
Ez persze nem gyógyszerreklám akar lenni, mert a szorongáscsökkentők hosszú távon nem oldanak meg semmit: aktuálisan elnyomhatják a tüneteket, de nem változtatják meg a beteg gondolkodását.

A pánik kezelése

A pánik hatékony kezelése körüli csatározások is hozzájárultak a pánikkal kapcsolatos zűrzavarhoz, ugyanis mind a biológiai, mind az úgynevezett kognitív elmélet jól magyarázza az ő elméletéhez illeszkedő alcsoport pánikját. Van ebben persze üzlet is, nem kevés, úgyhogy a felek nehezen értik meg egymást. Miközben két altípust magyaráztak meg, mindkét iskola megtévesztően pánikról beszélt, méghozzá abban a hitben téve ezt, hogy az ő pánikja az "igazi". A gyógyszervizsgálatok nem túl meggyőző eredményei, pl. szintén az "egységes pánik" elmélet alapján toboroznak betegeket, akik a hathetes kezelés alatt részben placebohatásra gyógyulnak. Hogy utána mi történik a beteggel, azt már a gyógyszerhatástani vizsgálatok ritkábban firtatják. Igen sok ember tapasztalata az, hogy az antidepresszánsok vagy nyugtatók okozta kezdeti javulás után a pánik visszatér. Ezekben az esetekben valójában sosem múlt el igazán.

Talán ennyiből is kiderült, hogy nincs igazi, végső, közös elmélet, sokkal inkább igaz az, hogy van, aki egyik, van, aki a másikba tartozik. Bonyolítja a képet, hogy lehet valakinek felváltva egyik, majd másik típusú rohama. A valóságban azonban a leggyakoribb mégiscsak az a típus, amikor "pusztán" intenzív szorongásos tünetekről van szó, s ennek leghatékonyabb kezelése hosszú távon a kognitív viselkedésterápia. Ennek az irányzatnak a lényege, hogy fel kell tárni azokat a negatív, automatikus, rejtett gondolatokat, amelyek kiváltják az ártatlan testi tünetek félreértelmezését, és oda nem illően heves szorongást váltanak ki. Gyakran szükséges elsajátítani valamely relaxációs technikát is, amivel a szorongás ellen hatékonyan lehet küzdeni. A legfontosabb belső megértéssé tenni azt, hogy százszor nem lehet infarktust vagy agyvérzést kapni. Ha már annyiszor nem vált be a páciens jóslata, hogy micsoda szörnyűség fog most ővele történni, akkor a következő rohamnál sem valószínű.

Az elején utaltam rá, hogy a betegség könnyen krónikussá válhat. Sajnos sokszor éppen azért válik krónikussá, mert nem megfelelően kezelik. Ahogy a félrekezelt bronchitiszből is krónikus lehet, úgy az agyongyógyszerelt, de pszichoterápiában nem részesülő pánikzavaros beteg is mélyen rögzülő félelmeket alakít ki magában, ha sokáig él át rohamokat valódi segítség nélkül.

Szendi Gábor